Amikor az otthonomtól távol vagyok, mindig utánajárok a neten, hova is lenne érdemes elmenni az adott helyen, és ezalatt most nemcsak a látványosságokat és szórakozást értem, hanem az éttermeket is. Így találtam rá a Mauro étteremre is Zamárdiban, a Balaton partján. Az élményt a nyaralás utolsó napjáig halogattuk, tudtam, hogy a többieket is viszonylag könnyű lesz rávenni egy kis finomságra. Bár az árak nem éppen 3csillagos helyhez illenek, de tudtam, ezt nem lehet kihagyni. Mivel már előre hallottuk a rémhíreket, hogy a bejutáshoz akár hosszabb ideig is sorba kell állni, inkább kora délutánra terveztük az étkezést. 3 óra körül odasétáltunk az étteremhez és nagy meglepetés nem ért minket. A helynek ugyanis annak ellenére, hogy meglehetősen tágas, a bejárata előtt mégis legalább 8-10 fő sorakozott. Volt, akin láttam a "hagyjuk a fenébe" tekintetet, de én nem engedtem mostmár belőle. Ha már itt vagyok, én biztos, hogy bemegyek. Bár kívülről kicsit elbizonytalanító az amerikai gyorsétteremhez hasonló látvány, bent merőben más a hangulat. Aki pedig kellően közel kerül a bejárathoz, már kezdheti is a bemelegítést a kihelyezett miniatűr étlap lapozgatásával.
Kicsit félve mondtam az ajtóban a pincérnek, hogy 8 személy részére szeretnénk asztalt, de nem volt akadály. A hátránya mindössze annyi volt, hogy egy olyan asztalhoz ültettek bennünket, amitől nagyjából 2 méterre van a konyha kiszolgálópultja. A főnök mindig eszeveszett csengőszóval jelzi, ha a pulton étel vár, és nincs aki elvigye. Márpedig ha jelez, akkor futás van. Minden irányból pincérek rohannak, hogy végrehajtsák a parancsot. Ezt látva kiült mindegyikünk arcára a félelem, elkezdtük sajnálni őket, már azon gondolkodtunk, vajon milyen kegyetlen beosztásban dolgozhatnak ezek az emberek és mennyi ideig bírják ezen a munkahelyen átlagosan. Meg persze halljuk az elköszönő vendégtől a "Köszönjük szépen, finom volt. Kitartást!" búcsúzást. Közben továbbra is éktelenül szól a csengő, mintha az ébresztőóra szólalna csak meg percenként. Aggódok. Aztán megérkezik a pincér és hangsúlyozza, hogy sorjában mondjuk, mit is kívánunk rendelni. Furcsa ez nekem, hogy nem a vendég az első, hogy ő mit szeretne, hanem a kiszolgálás gyorsasága és tökéletessége. Mindenesetre mosolyog hozzá, kommentál, bólogat, és elhisszük neki, hogy ez már csak jobb lehet.
Nagyjából 10 percig hallgatjuk a konyhából a kiabálás, a csengőszót, a hangos olasz köszönéseket, közben pedig a háttérben lassabb zene szól, hogy kicsit ellensúlyozza ezt a rohanó világot. Hamarosan vissza is tér hozzánk a pincérünk 2 tál paradicsomszószos bruschettával és az italokkal, máris lehengerelve ezzel mindenkit. A két tál nagyjából 3 mp alatt üres lesz, mindenki kiéhezve várja a főételt. Elsőre a 2 levest hozzák ki illetve aki csak desszertet kért, neki azt. A többiek várnak. Közben látom, hogy a pincérek 2 futás közt néha megállnak egy pohár limonádéra a pultnál, sőt, a 2 tál pizzaszelet is nekik van kikészítve. Nem épp egészséges módja ez az ebédszünetnek, de legalább gondolnak erre is.
Még nagyjából 15 perc telik el. Érkezik a főétel. Kevesen mertünk valami igazán újat és ismeretlent kipróbálni, legtöbben a pizzát választottuk az étlapról. A ház pizzája mindenféle földi jóval büszkélkedett, alig bírták a többiek magukba tömni. Jómagam egy igazi olasz ízre, a pármai sonkás pizzára voksoltam. A 28 centiméter ennél a pizzánál semmit sem jelent, nagyjából a feléig sikerült eljutnom, annyira laktató volt. Igazi vékony olaszos tésztával, amit alig lehet vágni, friss ízletes vékonyra szelt sonkával, ami ráadásul teljesen beborítja a pizzát. És ami még igazán olasz: a pizza szélén nincsen vastag üres búbos pizzaréteg, szinte teljesen a pizza széléig ér a feltét, helyenként pedig még le is lóg. Csodálatos, gondoltam.
Szándékosan úgy készültem, hogy hagyok helyet még némi desszertnek is a pocakban, már a legelején elkezdem szemezni a panna cottával az étlapon. Mivel az eperöntet túl édesnek találtam látatlanba is, a karamellszószos panna cottára esett a választás (ez egyébként a drága pizza után meglepően jutányos áron volt kapható). Az íze és állaga pont tökéletes volt. Valamiért az a képzet él bennem, hogy a panna cotta akkor jó, ha a tányért mozgatva a krém picit remeg, de kellően összeállt ahhoz, hogy csak a kanál tudja leválasztani a falatokat. Ez pont ilyen volt.
A fizetés a végére ismét kicsit sarkalatos pont lett, a pincér ugyanis finoman utalt arra, hogy jobb lenne, ha egy összegben meg tudnánk oldani ezt. Mi pedig percekig számolgattunk és variáltunk ezek után.
Megérte-e? Én azt mondom, igen. Aki arra jár, érdemes azt a 10 perc várakozást rászánni odakint ezekért az egyedi ízekért. Viszont érdemes a középső helyeket elkerülni a fent említett nagy hangzavar miatt:)
Összességében szerintem az étel nagyon ízletes és ízléses volt, a kiszolgálás viszont szinte már a gyorséttermi mekis tempóval veszi fel a versenyt. Ha meghitt helyre vágynánk, inkább ne ide jöjjünk, vagy legalábbis kerüljük a csúcsidőt. Baráti körrel egy kis ínyenckedésre viszont tökéletes a hely!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése