Ma megtaláltam egy majd' kétéves irományomat. Egy apró szösszenet régről annak, aki szeret olvasni :)

Gondolkodom,tehát...tehát elfáradok. Egész nap csak gondolkodok. Mások is. A villamoson, a metrón, a boltban, hogy melyik vajat vegyem meg, a kocsiban, hogy merre is érdemesebb menni, merre rövidebb, az utcán, hogy kivel futok össze, a moziban, hogy szerintem mi lesz a film vége, a zuhany alatt, hogy jó volt vele az ágyban, elalvás előtt, hogy mi volt ma, mit kellett volna másképp. Igen, talán kellett volna másképp, de már rég mindegy. Milyen furcsa. Azt terveztem, leírom amit gondolok, de persze már régen másról írok. Miért is? Mert gyorsabban gondolkodunk,képtelenség mindent leírni. Igen. Ahogy kimondani is. Alig mondjuk ki amit gondolunk, pedig mennyivel tisztább lenne minden. Gondolkodom. Arra gondolok, hogy megpróbálok egy kicsit nem gondolni. MI lesz akkor, csend, sötét, üresség? Abszurd arra gondolni, hogyan ne gondoljak. Talán egy műtéti altatás vagy a halál az egyetlen, amikor már nem kell gondolkodni,igen,talán csak az. Túl sok az inger, tépkedem a hajszálaim végét, zavar a sokféle zene, a busz zúgása az ablak alatt, a szomszéd kopogása, gondolok egy nyugodtabb valamire. Félünk a gondolatlanságtól. Én is. Inkább hallgatom a buszt és az idegen zenéket, a zajokat, elnyomva az érzést magamban, hogy mindez idegesít. Inkább élek. Ez ezzel jár. Lufikra gondolok. Ha a gondolatok lufik lennének,nem látnánk az eget. De persze mindenki lufija más színű lenne. Nekem tetszene, a gyerekek egyenesen imádnák. Bár az égbolt hiányozna. Ha hiányozna, szerintem megpróbálnánk kevesebb dologra gondolni. Eszembe jutnak a nyelvkönyvekben  a kis gondolatbuborékok az emberek feje körül. De persze ők nem gondolhatnak, nem mondhatnak sokat. Csak épp annyit, hogy "How are you?" vagy "Was mache ich?".Ránézek az órára. Hát igen, indulhatok (közben gondolok arra, hogy 'hát'-al nem kezdünk mondatot). Megyek...busszal...gondolkodom egy kicsit. Csak félek, fel ne szálljon a busz a sok lufitól...